Unicornis Diákkör

A diákkörről

Újdonságok

Elérhetőség

Tagok

Krónikánk

► Rendezvényeink

Képtár

Iskolánk

Român

English

Szakykuk@c

► VII. Unicornis Diákkonferencia: ÚJ Kor

	Előadó: Portik Ferenc   Téma: Remete az 1848-as forradalom idején

Felhívjuk a figyelmet, hogy az alább közölt írásra minden jog fenn van tartva a szerző (előadó) és az egyesület számára!

I.BEVEZETŐ

A történelmi Magyarországnak talán nincs olyan vidéke, amelynek ne lenne meg a maga része az 1848-1849-es szabadságharcban. Természetesen régiók bekapcsolódása a forradalmi eseményekbe elsősorban azt jelentette, hogy vagy csata volt a területükön, vagy katonát adtak a harcoló felek hadseregének valamelyikébe.

Gyergyó-szék elsősorban azzal tűnt ki, hogy nagyszámú katonát adott a magyar hadseregnek, akik nem csak Székelyföldön, hanem Magyarország számos csatájában harcoltak. Ezt bizonyítja a hősi halált halt gyergyói honvédek nagy száma is. Volt azonban Gyergyóban (pontosabban Gyergyóremete mellett) egy csata is, amelynek inkább a szék forradalmi életében volt jelentősége, de pontosan beilleszkedik az erdélyi hadi események láncolatába.

Ez a csata, amelyet a továbbiakban tárgyalunk, mintha feledésre lenne ítélve. Hiába lapozunk az eseményekkel kortárs történetírók műveit, mint például Kővári László Erdély története 1848-1849-ben című művét, vagy a pár évvel később alkotó Jakab Elek könyveit, még csak utalást sem tesznek a gyergyóremetei csatáról. Ezt a tényt állapítja meg Egyed Ákos is az „Erdély 1848-1849-ben” című művében: Csík- Gyergyó- és Kászon-szék történelme még jórészt feltáratlan. Különösen keveset tudunk azokról az eseményekről, amelyek a szék területén, vagy határainál az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés idején történtek.

Az adatok hiányosságai még nem fokozzák le a gyergyóremetei csata jelentőségét, de rávilágítanak arra, hogy a résznek csak úgy van értelme, ha beépül az egészbe. Magyarán a gyergyóremetei csata jelentőségeit csak akkor érthetjük meg, ha előzményeit belehelyezzük a kor társadalmi képébe, a csatát pedig a szabadságharc egészébe. Ezért fontosnak tartjuk, hogy a csata részletezése mellet bemutatjuk milyen volt annak a Gyergyói társadalomnak a képe, amely harcba szállt a magyar szabadságharc mellett, és mindezt elhelyezzük az 1848-as erdélyi forradalom eseményeibe. Természetesen mindezt úgy, hogy szem előtt tartjuk elsődlegesen a hadtörténeti szempontot.

II. Előzmények és körülmények

Gyergyóremete társadalmi és hadszervezeti képe 1848 táján

Remete társadalmi arculata nagyrészt, hasonlított a többi határőrvidéki székely közösséghez.  Alapvető tulajdonság, amely meghatározta az itt élők mindennapjait az a határőrség volt. A határőrség megszervezése egységes volt. Két alosztály létezett, a gyalogosok és a huszárok, ezeknek minden faluban külön-külön parancsnokságuk volt. A határőrség rendszerében már felbomlott a régi primipilusi – pixidáriuszi rend, és a két alosztály gyakran váltotta egymással a tagjait.[1] Ennek csupán anyagi háttere volt, ugyanis katonái saját vagyonukból kellett, gondoskodjanak felszerelésükről. Aki elég vagyonra tett szert, az bekerülhetett a huszárok közé. Viszont gyakran előfordult, hogy elszegényedett huszárok a gyalogosok közé kerültek.

Csik- Gyergyó- és Kászonszéken a határőrség ezredparacsnoksága nagyrészt német tisztek kezén volt a nagyszebeni főparancsnokság irányítása alatt. A határőrkatonák gyermekei csak a főparancsnokság engedélyével járhattak eleminél felsőbb iskolába. A fiúgyermekek ritkán kaptak engedélyt továbbtanulásra, és a lányokat ekkor még nem iskoláztatták Székelyföldön.[2]

A határőrkatonák csak egy részét alkották a faluközösségnek, de annak nagyobb hányadát. A másik részét a jobbágy családok tették ki. 1848-ban Gyergyóremetén 39 jobbágy család volt, míg Gyergyószentmiklóson 85.[3] Ezek mind a szárhegyi Lázár grófoknak voltak alárendelve. A határőrkatonák a katonáskodás mellet kellett, gondoskodjanak a mindennapi megélhetésről, családjaik eltartásáról. Így nem csak katonák voltak, hanem földművesek vagy mesteremberek. Mint földművesek vagy mesteremberek szabadok voltak. Ezért a Lázárok arra törekedtek, hogy az alájuk tarozó jobbágyok minél több földet tulajdonítsanak el a közbirtokosság területeiből. Előfordult, hogy válaszként a remetei katonák várhegyi jobbágyokat vagy zselléreket vámoltak meg. A Lázárok alá tartozó Várhegyen 1848-ban 1 jobbágycsalád és 89 zsellér család volt. Ennek ellenére a Lázárok már 1848 áprilisában meg akarták valósítani a jobbágyfelszabadítást.[4]

Gyergyóremete gazdasága 1848 táján

A történelmi események és természeti csapások ellenére Remete demográfiai szempontból a környék egyik legdinamikusabban fejlődő helysége. Lakóssága a 19. század folyamán meg kétszereződött. Míg 1838-ban 2729-fő volt a falu lakossága 1895-ben 5275-en laktak a helységben.[5]

A földek termékenységéről maguk a remeteiek mondják 1820-ban: „Az egész falu határának mintegy fele rész alábbvaló és nem igen terem zabnál egyebet. A föld igavonó marhának szántatik, terem közönséges rozsot, lent, kendert, lencsét és krumplit. Kelletik az ősz alá való földet 3-szor meg szántani és szükség itten trágyázni is.”

Az állattenyésztésről meg állapították: „A legelők minden nemű marhának elegendők vannak…”

A mezőgazdaság korlátozott lehetőségei miatt a falu 18-19. századi történelmét a legelőkért, kaszálókért folytatott harcok jellemzik. A legtöbb civakodás és viszálykodás a területekért Szárheggyel volt a Görgényi erdőkért. A megegyezések és szerződések a két falu között az egyéni irtások miatt rövid életűek voltak.  Így a közös erdőket a szárhegyiek nem használhatták, mert a remeteiek 1760-ban a termőfákat kivágták legelőnyerés céljából. Pereskedés folyt Kecskekő, Emberfő és öreghegy havasokért, amelyet végül az 1725-ös egyezmény értelmében a 19. század elején a remeteieké maradtak.

A tutajozás

A kereskedelem legelterjedtebb formája a 19. század közepén továbbra is a tutajozás révén megvalósulható vízi szállítás maradt. Gyergyóremetén szinte nem volt falulakó, aki ne lett volna közvetlen vagy közvetett kapcsolatban a tutajozással. Legalább is ezt tartja a szájhagyomány, de ezt bizonyítják a kor oklevelei is.

A tutajozáshoz szükséges fát a tutaj elkészítése előtt egy évvel vágták ki. A tutajfa leszállítása a Maroshoz még nem jelentette a tutajkészítés befejezését. Gyergyóremete nem csak a tutajkészítőknek volt a hazája. Itt találkoztak a tutaj felvásárlással foglalkozó kereskedők is.

Három tutaj-felvásárló csoportról beszélhetünk: a szászrégeni (akik hitelben is vásároltak fel tutajokat a remeteiektől és ez miatt felhalmozták adósságaikat), aradi, lippai illetve a remetei kereskedőkről. A tutajkereskedők jelentősebb csoportját a szászrégeniek alkották.

A 19. század második felében már egy erős helyi kereskedő csoporttal találkozunk, amelynek gazdasági pozíciói egyre erősebbek. Ők még nem tömörülnek részvénytársaságokba, tehát még nem nevezhetjük előző kereskedelmi csoportok versenytársának. Társadalmi eredetük igen különböző: egyesek meggazdagodott katonai nemességhez taroznak, mások örmény kereskedők csoportját alkotják. Ez a kialakuló kereskedő réteg szembe kellet, szálljon az aradi, lippai és főleg a szászrégeni részvénytársaságok, valamint a környékbeli földesurak konkurenciájával.[6]

A 19. század negyedik illetve ötödik évtizedében a tutajkereskedő már nem tudta ellenőrizni a tutajszállítást, valamint a tutajok értékesítésének folyamatát. Ezért gondviselőt alkalmazott e feladatok végrehajtására. A gondviselő feladatai közé tarozott a tutajszállítás irányítása, a tutaj számbavétele a kikötő helyeken, és Szászrégentől új tutajosok alkalmazása, mivel a remeteiek nagy általánosságban nem vállalkoztak a tutaj szállítására Szászrégenen alul. A tutajszállításhoz szükséges felszerelést valamint a béresek számára szükséges élelmet a kereskedő a gondviselőnek adta át, aki a felszerelésből, amit csak lehetett, eladott a maga hasznára.

A remeteiek közül nem csak tutajkészítők, gondviselők és kereskedők kerültek ki, hanem a tutajozás nagymesterei is. A tutaj leszállítása után a tutajosok Szászrégenből gyalog tértek vissza remetére Kereszthegyen és Laposnyán keresztül. Kereszthegynél megpihentek. Itt a tutajos férfiak és nők szórakozzak, táncoltak. Ugyan itt volt a rablók búvóhelye is, akik a pénzzel hazatérő tutajosokat gyakran kirabolták.

III. A csata

Egyszer csak az a hír érkezett 1848 őszén Gyergyóba, hogy egy több száz főből álló román fegyveres csapat közeledik Marostorda felől Csík ellen, amelyhez csatlakozott út közben Marostorda Maros-menti községeinek a fegyverbíró román és szász lakossága is, és ezzel néhány ezerre növekedett a támadni készülők száma.

A hír futótűzkén terjedt a Gyergyói-medencében. A falvak vezető emberei megtanácskozták, hogy nem várják be otthon a támadást, hanem a közösségek fegyverbíró lakóssága „tömörüljön”, és vonuljon a támadókkal szembe. A gyülekezés helyéül a Marostordával illetve a román lakta területekkel határos Ditró és Remete községeket jelölték ki, ahová a többi gyergyói falvakból csakhamar érkezni kezdtek a fegyverrel, kaszával felszerelt székelyek, de természetesen az összegyűltek zömét Remete és Ditró lakossága tette ki. Ennek a kis székely haderőnek az élére a bátorságáról híres Bernád Imre remetei birtokos állt. Amikor híre érkezett, hogy a románok Maroshévíztől már Salamás és Várhegy felé közelednek, akkor az összegyűlt székelység a Maros két partján elterülő széles mezőkön csatasorba kifejlődött, és elindult a támadókkal szembe. Várhegy előtt az elsők között kisseb csetepaté alakult ki, aminek csak az est vetett véget.[7]

A székelyek taktikai fogásból, hogy az ellenséget megijesszék, az éjszakai táborozásnál a remetei hegyek aljától a Ditró hegyek aljáig kisebb-nagyobb tábortüzeket gyújtottak, és azok mellet hangosan mozgolódtak, ez azt a látszatot keltette, mintha egy hatalmas sereg lett volna ott. Hajnal előtt Balás János egy kisseb csapatta indult Várhegy felé, felderítés céljából. De meglepetés érte őket, mert sem az ellenséget, sem Várhegy román lakosságát nem találták ott. Csak néhány visszamaradott volt, akik elmondták, hogy a románok visszavonultak Maroshévíz felé, és a várhegyiek is velük tartottak.

A gyergyói székelyek erről értesülvén, a legnagyobb rendben elindultak utánuk. Maroshévízen túl érték utol őket, de miután azok visszavonulása nem a Maros mellet levő úton történt, hanem a Maros két oldalán levő hegyek erdőségeiben, ezért napokon át tartott, kölcsönös lövöldözések mellett a visszavonulók üldözése.

A székelyek már Régen felé közeledtek, amikor arról értesültek, hogy a visszavonulók egy része szétszóródott, de a főcsapat Régennél fogja felvenni velük a harcot. Ennek következtében a székelyek egy része visszamaradt hátvédnek és a zöme egészen Régenig vonult. Szászrégen ellőtt, fegyveres ellenállásra találván, összeütközésre került sor. Azonban a székelyek hamar szétszórták a szász ellenállókat, amelyben az előbb említett Balás Jánosnak ismét nagy szerepe volt. Amikor már puskatusra került a sor, ő két puskát ragadott a kezébe s úgy ugrott a szászok közé, és oly súlyos csapásokat mért, hogy azoknak sora meg ingott és tovább a székelyeknek ellenállni nem tudott, hanem meghátrált és szétfutott. Ekkor nyílt lehetőség a több évszázados elnyomás megbosszulására. Szászrégenbe a rend fenntartását a remeteikre bízták, akik a tutajkereskedők városát és környékét kirabolták és felgyújtották.

A remeteiek más csatákban is részt vettek. Balás Elek, mint honvédhadnagy küzdötte végig a szabadságharcot, ennek leverése után több társával Konstantinápolyba ment, onnan csak akkor tértek vissza, amikor a törökök az iszlám felvételét követelték. A remetei Puskás Mihály, mint honvédhadnagy a piski hídnál tüntette ki magát.[8]

IV. A forradalom után: következmények

A fegyverletétel Gyergyóban is a meg torlás és a felelőségre vonás következett, amely több halálos áldozatot is követelt.

A központban lakó Kossuth-huszár, Portik Ferenc főhadnagy a falu felső részére költözött, hogy az osztrák hatóság megjelenésekor a közeli hegyekbe menekülhessen. Ezt őrzi ma is Csutakfalván a Kossuth-tér elnevezés. Wohlgemut kiáltványa alapján a gyergyói lakosságot nagy értékű kártérítés kifizetésére kötelezték. Bizonyíték a gyergyóiak ellen csak a remetei csata utáni, az őket több évszázadon át kizsákmányoló szászrégeni tutajkereskedők kirablása volt. A kártérítés értéke azonban jóval felülmúlta az általuk okozott árok értékét.

Remetére külön hadnagyot küldtek az ítéletek végrehajtására, aki a központon a községháza mellett kapott szállást, ő egy akasztófát állíttatott fel, ahol kivégeztette a szabadságharcban kiemelkedő szerepet vállaló személyeket. A helyet a nép az óta is Hadnagydombjának nevezi.[9]

Befejezés

Azért választottam ezt a témát, mert fontosnak éreztem meg ismerni a szülőfalum történetét, ezen belül mindig foglalkoztatott az 1848-as forradalom. Az által hogy elkészítettem ezt a dolgozatot, betekintést nyertem Remete múltjába, és emléket állítottam a szabadságharc hőseinek.

Felhasznált irodalom

EGYED Ákos: Erdély 1848-1849, I. kötet, Pallas-Akadémia kiadó, Csíkszereda, 1998.

EGYED Ákos: Falu, város, civilizáció, Kriterion kiadó, Bukarest, 1981.

ENDES Miklós: Csík-, Gyergyó- és Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig, Akadémia kiadó, Budapest, 1994.

GARDA Dezső: Munkarend és hagyományőrzés a székely faluközösségben, I. kötet, Status kiadó, Csíkszereda, 2003.

GARDA Dezső: Székely hadszervezet és faluközösség, Mark House, Gyergyószentmiklós.

TARISZNYÁS Márton: Gyergyó történeti néprajza, Kriterion kiadó, Bukarest, 1982.

Adatközlő:

Laczkó-Szentmiklósi Endre gyergyóremetei helytörténész